Ma 2018. 8. 19, , Huba napja van.

Gondolatok a 70 éve lezajlott doni katasztrófáról

2013.01.13 11:32. - Kovács Janka

A nagy évfordulók minden nemzet számára fontosak. Akár diadalmas, akár tragikus esemény évfordulójáról is legyen szó: ezek a kiemelt státuszú dátumok egy nemzet önazonosságának alapköveihez tartoznak, identitásának elmélyítésében igen nagy szerepük érezhető. Nos, itt van nekünk is egy újabb jelentős évforduló… nem csak Szolnok, hanem az egész ország számára: 70 éve következett be a modernkori magyar történelem – Trianon utáni második legjelentősebb – sokkoló tragédiája, a Don-folyónál, több mint 1000 kilométerre országhatárainktól. Talán sokak számára közhelynek számít a doni katasztrófa emléke. Manapság egyre kevésbé divat objektíven megismerni a történelmet, s elemezni azt, tanulni belőle. Vagy mindez egyáltalán nem is olyan egyszerű?


 

Először is, engedje meg, kedves olvasó, hogy bemutatkozzam, ugyanis nem volt még szerencsém ilyen tiszteletreméltó, megyei jogú város legfőbb sajtóorgánumában cikket megjelentetni. N. Kovács Balázs vagyok, 26 éves, az egri főiskolán végeztem történelmet, majd ugyanitt épp most végzem a muzeológia mesterszakot. Kutatási témám a nemzeti, lokális identitások és politikai ideológiák fejlődéstörténete. Nem vagyok szolnoki, sőt elég keveset fordulok meg a városban, viszont valahányszor jártam itt, minden alkalommal rácsodálkoztam Szolnok egyedi, történeti-építészeti kavalkádjára, a Tisza méltóságteljes vonulására, az itt élő emberek kedvességére. Felkeltette az érdeklődésemet ez a város, főleg a történelme, így a jövőre nézve tervezek is ezzel foglalkozni, Szolnok múltját kutatni. Ezért, na meg egy kedves helyi illetőségű Barátném bíztatására vettem a bátorságot, hogy írjak történelmi cikket – vagy akár többet is - a Szolnoki Naplóba. Amennyiben lehetséges mindez, nagy megtiszteltetés számomra a lehetőség.

De térjünk is vissza tárgyunkhoz. Vajon a magyar emberek többsége hogyan emlékezik erre a szomorú eseményre? Emlékezik-e egyáltalán? 1990-től ezen a téren elmondhatjuk, hogy az össznemzeti emlékezet terén jelentős pozitív irányú változás ment végbe. Egyre nagyobb gondot fordítanak a katonasírok ápolására, emléktáblák avatására, s egyre több II. világháborús hagyományőrző egyesület, klub alakul. Azonban az már korántsem ilyen biztos, hogy megértjük, mi is történt valójában szüleinkkel, nagyszüleinkkel a hófödte orosz sztyeppéken 1943 januárjában. A szocializmus évtizedeiben nem volt ajánlatos elismerően beszélni a magyar honvédség helytállásáról. Elsőként Nemeskürty István történész könyve jelenhetett meg objektívabb képet felvázolva a témában, a ’80-as évek enyhülési időszakában, majd egyre több visszaemlékezés, monográfia látott napvilágot. Azonban a különböző ferdítések, a még mindig érzékelhetően nagy köd a történteket illetően azt mutatja, hogy a mai napig feldolgozatlan, megemésztetlen maradt a magyar történelem ezen keserű szelete.

Tényekben kifejezve: az összesen nagyjából 200 000 főt kitevő 2. magyar királyi hadsereget a Horthy kormányzó által vezetett ország igyekezte a rendelkezésre álló legjobb felszereléssel ellátni, azonban ez a felszerelés össze sem volt hasonlítható a német, vagy a még inkább a szovjet anyagi-technológiai felkészültséggel. A teljes kontingensből mintegy 60 ezer fő számított ténylegesen harcászati egységnek, a nagyobb részét ellátó-logisztikai és munkaszolgálatos alakulatok tették ki. Ennek ellenére a logisztika, és az utánpótlás rendszertelen, sőt 1942-43 telére már kaotikus volt. Sem fegyverzetben, sem ruházatban nem volt felkészülve a 2. hadsereg a téli hadviselésre, főleg nem egy olyan hadászati feladatban, amely szerepet Hitler vezérkara, a keleti frontra kiérkező szövetséges hadseregeiknek (román, olasz, magyar, spanyol önkéntes alakulatok) kitűzött. Az avatott szemek, s a főtisztek, már a kijelölt körzetek elfoglalásánál, a Don-vonal védelmi vonalának kiépítésekor láthatták: itt a magyar csapatoknak a golyófogó szerep jut, hasonlóan a 2. hadseregtől délre állásait elfoglaló 8. olasz hadsereghez (az olaszok a doni csatára szintén nemzeti katasztrófaként emlékeznek).

Mégsem volt visszaút: Magyarország önként lépett be a Szovjetunió elleni háborúba, abban a reményben, hogy siker esetén Hitlernél jobbnál-jobb alkupozíciót szerezzen meg a magyar külpolitika, a bécsi döntések, a revízió lázálmában – a szovjet kormány mindent megtett a békés viszony megtartásáért hazánkkal, még az 1849-ben a világosi fegyverletételkor zsákmányolt honvédségi zászlókat is ünnepélyesen visszaadták, a támadásunk előtt pár héttel. Ha viszont a román hadsereg belépett a háborúba, nem habozhatott a magyar politikai vezetés sem, ha Dél-Erdélyt is vissza akarta diplomáciai úton szerezni. Így került ki a Kárpátokon túlra 1941-42-ben az úgynevezett „Gyorshadtest”, majd idővel egyre több magyar katonai egység látta el jóval a front mögött – a beszámolók szerint sok visszaéléssel, meglehetősen kegyetlenül – a megszálló feladatokat Ukrajna területén. A németek Moszkva alatt elszenvedett nagyobb vereségének hatásaként azonban Wilhelm Keitel, a német haderők vezérkari főnök budapesti látogatása alkalmából nem kertelt: Németország a Magyar Honvédség teljes bevetését várja el, és már a fronton is. A magyar politika ekkor már kényszerpályára sodródott, s a német követeléseket igyekezett maximálisan kiszolgálni. Erre a nyomásra mozgósították, és – amennyire az idő és a körülmények lehetővé tették – készítették fel a 2. magyar hadsereget, amely végül a németek sztálingrádi támadásának balszárnyát a Donnál biztosítandó, foglalták el állásaikat 1942 augusztusában. Már ekkor azonban nyilvánvalóvá vált a fronton, hogy a magyar hadfelszerelés elégtelen bármiféle komolyabb első vonalbeli harcra: a szovjetek egészen az ellentámadásukig sikeresen tartottak meg hídfőállásokat honvédjeinkkel szemben a Don nyugati partján, Uriv falucska körzetében.

Ezek a hídfőállások, és a lényegében I. világháborús nyári felszerelés okozták a 2. magyar hadsereg vesztét. 1942-43 telén ugyanis az ellentámadásba átlendült szovjetek miszlikre szaggatták Sztálingrád térségében mind a német, mind a román, az olasz, a magyar és a spanyol hadseregeket. Az eredményt ismerjük: a magyar csapatok nehézfegyverek nélkül képtelenek voltak mélységi védelmet (több védelmi vonal egymás mögött) kiépíteni, így a január 12-én csapataink ellen megindult szovjet áradat egy nap alatt áttört, mint kés a vajon. Az óriási felfordulásban és elkeseredett hősies, de reménytelen védelmi harcokban a 2. magyar hadsereg fele megsemmisült, ebből kb. 50 000 katona pusztult el, 25 000 hadifogságba esett, a további része pedig harcképtelenné vált, eltűnt, megfagyott a -40 Celsius fokban, vagy éhen pusztult. A magyar honvédsereg egészen a háború befejeztéig sem tudta pótolni ezen óriási veszteségeket.

Az emlékezet után joggal tehetjük fel magunknak a kérdéseket: mit kerestünk mi a Donnál? Mi közünk volt nekünk ehhez a háborúhoz, miért kellett ott pusztulni annyi magyar fiatal bakának, idegen politikai érdekek miatt? Egyáltalán ki a felelős? Horthy Miklós? Adolf Hitler, vagy Joszif Sztálin? Az én véleményem szerint a felelősség a mindenkori, emberek feje fölött átnyúló nagypolitikáé. Jobban mondva azé a politikai attitűdé, amely a hús-vér embereket önös és értelmetlen megalomán célokért a darálóba küldik. Sztálin egyik kedvelt mondásából jól kiérezhető a 20. század kegyetlensége: „Egy ember halála tragédia. Egymillióé csak statisztika.” Vannak a mai napig, akik azt mondják, hogy a mi seregünk ott messze innen a Donnál a „keresztény európai civilizációt” védte. Manapság is általános meggyőződéssé akarja formálni a globális politika azt, hogy a magyar rendfenntartó, békefenntartó és különböző feladatokat ellátó „honvéd” a nyugati demokratikus értékeket védi az agresszív iszlámmal szemben Afganisztánban, vagy éppen Irakban – ahol nukleáris fegyvereket sose találtak, de olajat, mar annál inkább. Remélem ennyi személyes megjegyzést, és véleményt megenged a kedves olvasó az emlékezés mellett. A cikkemet azzal kezdtem, hogy a történelemből tanulni kell. Leginkább azért, hogy ne ismételhesse meg önmagát. Ma, amikor 23 éve már megint egy új világrend hatalmi kénye-kedvének vagyunk kiszolgáltatva, érdemes elgondolkozni a párhuzamokon.

N. Kovács Balázs







Hirdetés

Keresés

Ajánló

Szolnok Megyei Napló 2018.08.15. 32.szám
Presztízs magazin 2018. V. évfolyam 2. szám
Médiaajánlat

Hírek röviden


Facebook


Webmail



 

Időjárás


Hirdetések

Szavazás

Melyik a legkedveltebb szolnoki hírforrása, honnan értesül leggyakrabban a szolnoki hírekről?


♦ Helyi internetes oldalak (71.43%)


♦ Helyi rádiók (0%)


♦ Helyi televízió (0%)


♦ Ingyenes újságok (28.57%)


♦ Napilap (0%)


Hirdetések

Etarget