Merengés a kis sámlimon.

Szerelni kell és szeretek kényelmesen elhelyezkedni, ha valamit bütykölök, így hát ismét előkerül a kis sámli, ülve az ölembe helyezem a kis kütyüt és elkezdek vele molyozni. Közben elkalandozik az gondolatom, a szerelés szinte rutin feladatnak számít, így könnyen agyalhatok egy régen bennem motoszkáló témán. Furcsa szerzet az ember, mindég olyan dolgokra vágyik, ami vagy elérhetetlen, vagy éppen ellenkezője annak, ami vele történik. Társas lények vagyunk, szinte az életünk minden percében találkozunk, beszélünk, vagy csak jelen vagyunk egymás életében. Óvodában, iskolában majd a házasságban is tartozik hozzánk valaki. Barátok és nem barátok sokaságával tarjuk a kapcsolatot valamilyen szinten, lehet csak felszínesen, esetleg napi vagy percnyi rendszerességgel. Az ember idejének nagyobb részét mindég valaki társaságában tölti és csak kevés idő jut a teljes egyedüllétre, pedig bevallva, vagy bevallatlanul, de igényeljük a magányt is. Nem beszélek most az így kialakulható betegségekről, amikor az ember abba rokkan bele, hogy magányos, ez egy másik írás témája lehet. Amikor az ember családot alapít, nagytöbbségben szerelemből teszi, ahhoz megy feleségül, férjül, akit imád és szeret, éppen ezért szinte minden percet a szeretett lény közelében töltene. Szeretné minél jobban megismerni, ki ismerni, hogy zökkenőmentesen alakíthassák az életüket, minél szorosabbá váljon a kapcsolat. Közben megszületnek a gyerekek és a család is lefoglalja szinte minden percünket, a munkahelyről már nem is beszélek, hiszen az életünk legtöbb óráját ott töltjük el. Úgy hisszük, ismerjük a társunkat, a családunkat, a barátainkat, pedig ez az ismeretség csak felszínes. Gondolom, sokan felkapják a fejüket és kikérik maguknak a kijelentést, de ha jobban belegondolnak, akkor rájönnek az állításom igazára, vagy majd nem igazára. Erre a felismerésre én magam is csak most jöttem rá, ahogy több időt töltök azokkal az emberekkel, akiket szeretek és a barátaimnak tartok.
Mert, hogyan is telt eddig a napom? Munkával, ahol sok különböző emberrel találkoztam és kommunikáltam, szabadidőmet pedig magam választottam meg, de ott is emberek vettek körül. A családdal töltött idő volt talán a legkevesebb, mert az ő időbeosztásuk és a saját időbeosztásom néha nagyon különböző időpontokra esett, és csak úgy ismertem a családtagjaimat, ahogy a szabad időm engedte. Sok dolgot csak most látok teljesen át és elcsodálkozok magamon, hogy milyen másképpen láttam akkor, amikor dolgoztam, és milyen más a meglátásom most, hogy több időt töltök a magán szférámban.
Apropó, magánszféra. Szerintem mindenki vágyik olyan dolgokra, amit csak ő ért és ő csinál, mert a felszabadult idejében most van rá ideje és akarata. Furcsa dolog lett, hogy a szabadidő minden percét valakivel együtt kell tölteni, nincsenek a bejáratott formulák, de nincs meg a napi idő eltöltésének spontaneitása sem. Kettősség alakult ki bennem is, jó dolog a több szabadidő, ugyanakkor hiányzik a régi időbeosztásom is. Sorstársaimmal beszélgetve ki-ki rövidebb, hosszabb ideig bajlódott a kettősség feloldásával. Az ember azt tapasztalja, hogy néha besokall, ha több időt tölt el valakivel, nehezen viseli, hogy jobban belelátnak az életébe pedig nincs is titkolni valója. Szinte megijed, amikor másképpen lát dolgokat, amikről a dolgos napokban nem is figyelt fel, néha szeretne elbújni a világ elől, vagy csak visszavágyja a régi életét.
Furcsa szerzet az ember, mindig arra vágyik, ami nem elérhető, amikor pedig megkapja, akkor csodálkozik, hogy milyen egyszerű és egyben bonyolult is az élet. Egyszer mindenki átéli ezt az érzést, tagadva vagy bevállalva, de átesik rajta.
Felállok, és szemügyre veszem a ténykedésem eredményét, kicsit forgatom, mustrálgatom, átnézem, hogy minden a helyére került-e, majd a kis sámlit is betolom az asztal alá.