Halottak napja...

Virágok a sírokon, szelíden hunyorgó mécsesek pislákolnak a temetőkben, s alkonyatkor varázsosan nyugodttá, csendessé teszik a sírkerteket. Emlékezünk... Ez az ima és az elhunytak emlékének időszaka. A múltat nem feledhetjük – ez a visszatekintés és a jövő parancsa. "Egyedül sétálok kinn a temetőben, lassan-lassan közeleg az est, mindenütt, mint két könyörgő kar tűnik elém egy-egy fakereszt. Rajtuk koszorúk-, borostyánlevéllel, s elmosódott régi-régi nevek. Minden síron gyertyák, csonkán leégve-, ellobbannak, mint az életek... A síroknál a hozzátartozók könnyes szemmel, némán álldogálnak, gondolatban az elhunyttal együtt egy régi, boldogabb időben járnak. Amott egy sír bújik - szegényen, árván, senki nem sír felette könnyeket... szomorúan, némán állok meg én, olvasom a szúrágta betűket. Szívemben valami kenyetlenül sajog-, milyen fájdalmas, szomorú itt minden. Könnyesen nézek az elhagyott sírra, eltűnődve az elmúlt életen. Olyan kegyetlenül szépek a sírok az utolsó lobbanó gyertyák fényénél, milyen távoli a sírokon a márvány, hidegebb a leghidegebb jégnél! Eltűnődve hajolok a sírra, kezemben fehér krizantémcsokorral, csendesen leteszem - s némán gyászolok mellettem egy kopasz bokorral. Leszállt az est, csendes itt minden, a keresztek alatt megpihen a halott. Őrzi őket a sok fehér krizantém. S az én szívem is árva, elhagyott... /ismeretlen/